Szép napot mindenkinek!

 Wenep számláló zoli! 

Élt egyszer egy faluban egy parasztember meg egy parasztasszony. Eképp éldegéltek: az ember a mezőn dolgozott, az asszony meg a ház körül szorgoskodott. Az ember mindennap, rögtön virradat után befogta az ökröket, és kiment a mezőre szántani, az asszony meg otthon maradt dolgozni, és mindig kivitte az ebédet a szántóföldre a férjének. Ám erre a férj mindig csak fintorgott. Azt gondolta, hogy az asszonynak semmi dolga nincsen, csak otthon henyél naphosszat. Egyszer aztán azt mondta az ember a feleségének:
- Hé, te asszony! Csak otthon fekszel meg lustálkodsz egész nap, és nem csinálsz semmi hasznosat! Én az asszonyi munkát egy óra alatt megcsinálnám. Mi meg, szegény férfiemberek, naphosszat perzselődünk a hőségben.
Az asszony csak mosolygott ezen, aztán azt mondta a férjének:
- Idehallgass, te bolond ember! A mi munkánk százszor nehezebb, mint a tietek, annyi dolgunk van, hogy azt el se tudnátok sorolni!
Erre az ember nem tudott mit felelni, csak megint elpanaszolta, hogy milyen sokat dolgoznak a férfiak, míg az asszonyok semmit. Erre azt mondta neki az asszony:
- Hát jó! Holnap én fogom be az ökröket, én megyek el szántani, te meg az én munkámat végzed el.
Az ember percig sem habozott, rögtön rávágta, hogy rendben van, tegyenek mindent úgy, ahogy a felesége mondta. Másnap az asszony befogta az ökröket, és sorolni kezdte a férjének, mit kell majd csinálnia.
- Te most itthon maradsz, és ügyelsz arra, hogy mindent elvégezz. Figyelsz a csirkékre, nehogy ellopják őket; megfejed a teheneket, de vigyázol, nehogy fejés előtt megigyák a tejet a kisborjak. Kenyeret sütsz, kiköpülöd a tejet, megfőzöd az ebédet, aztán elhozod nekem a szántóra.
Az asszony kihajtotta az ökröket a mezőre, de rájött: valamiről megfeledkezett, ezért hazament, és így szólt a férjéhez:
- El is felejtettem: a padláson van egy csupor méreg; vigyázz, nehogy tévedésből megkóstold, mert akkor rögtön meghalsz.
- Még csak az kéne! - felelte erre a férj. - Ne félj semmit, majd mindent szépen megcsinálok, te meg ügyelj arra, hogy minél több földet tudjál felszántani.
Ekkor az asszony visszament az ökrökkel a szántóra, az ember meg otthon maradt dolgozni.
Amint az asszony elment hazulról, az ember gyorsan nekifogott a munkának. Először felseperte a lakást, aztán begyújtott a kályhába. Megnézte a tyúkot meg a csirkéket, mert emlékezett rá, mit mondott neki az asszony, mire kell ügyelnie. Kicsit gondolkodott, hogyan tudna a legjobban vigyázni rájuk, végül arra jutott: hoz egy zsineget, és az összes csirkét hozzákötözi a kotlós lábához, nehogy valaki ellopja őket. Aztán megfejte a teheneket, visszament a házba, és feltűrte az ingujját, hogy kenyeret dagasszon. Elkezdte szórni a lisztet, de közben rájött, hogy dagasztás előtt elfelejtette kiköpülni a tejet, pedig így is jó sok idő eltelt már. Aztán eszébe jutott, mit kellene tennie, és azt mondta:
- Hej, a nemjóját! Hozzákötöm én a hátamhoz a köpülőfát, és amíg szórom a lisztet, lassan a tej is megköpülődik, így egyszerre két dologgal végezhetek.
Így is tett az ember: hozzákötötte a hátához a köpülőfát, aztán elkezdte szórni a lisztet. És ahogy szórta, közben lassan a tejet is köpülte a hátával. Ám mialatt a kenyeret dagasztotta, teljesen megfeledkezett a tejről. Amikor neki akart kezdeni a kenyérsütésnek, lehajolt, hogy rakjon még egy kis fát a kemencébe, a tej meg a feje fölött ráömlött a tűzre, és eloltotta.
Az ember erre igencsak feldühödött, ezért inkább elindult a ház elé, hogy megnézze a csirkéket. Ám alighogy kilépett az ajtón, egy hatalmas madár szállt alá az égből, megragadta a karmaival a kotlóst, és elröpült vele. És mivel a csibék hozzá voltak kötözve, egyúttal azokat is magával vitte. Az ember erre még jobban felmérgesedett, aztán bement a karámba, hogy megint megnézze a teheneket. Látta ám, hogy a borjak mind ott vannak a tehenek körül, és már lelkesen szopnak is - az ember elfelejtette rájuk zárni az ajtót, azok meg kiszöktek, és az összes tejet kiszopták a tehenek tőgyéből. Az embernek erre már végképp elege lett az életből, elkezdte ököllel ütni a fejét, és így szólt:
- Ej, ha már ennyi kárt csináltam, felmegyek én, a mindenségit neki, a padlásra, aztán megmérgezem magam, hogy ne is éljek.
Ahogy elgondolta, úgy is csinálta. Felmászott a padlásra, megkereste a csuprot, leült mellé, és nekikezdett, hogy lassan, apránként mindent megegyen, ami benne van. Ahogy ott falatozott, egyszer csak elkezdte forgatni a szemeit - magát nézegette, hogy mikor fog már eldőlni és meghalni. Közben elérkezett az ebéd ideje, így az asszony is hazahajtotta az ökröket.
Amint bement a házba, meglátta a hideg kemencében a nyers kenyeret meg a kiömlött tejet. Aztán kiment a karámhoz. Persze akkorra már az összes tejet kiszopták a borjak, a tehenek meg éhesen és szomjasan bégettek. Az asszony erre elindult vissza a házba - látja közben, hogy a kotlósnak meg a csibéknek is nyoma veszett. Belépett az ajtón, és elkezdte szólongatni a férjét.
Az ember meg se pisszent - olyannak tűnt, mintha már tényleg meghalt volna. Az asszonynak eszébe jutott: hátha a padláson van, így hát rögtön fel is mászott oda. Amint meglátta az embert, felkiáltott:
- Mit csinálsz itt, te sötét gazember! Hogyan voltál képes ennyi bajt csinálni?
Erre az ember, aki csak ekkor jött rá, hogy igazából nem is halt meg, odafordult az asszonyhoz, és azt mondta neki:
- Asszony! Kiabálj csak velem nyugodtan, mert megérdemlem! Ide hallgass: te is láttad már, mennyi bajt csináltam - felmásztam hát ide a padlásra, hogy megmérgezzem magam! Ha már ennyi kárt tettem, akkor ne is éljek!
- Hej, te szegény bolond, aztán ugyan hogy akarod magad mézzel megmérgezni? Elraktam ide egy kis mézet, hogy legyen orvosságnak, te meg felfalod az egészet! Menj, hősöm, aztán csak csináld a saját dolgodat: szántsál, kapálj, meg menjél az erdőbe fát vágni, de nehogy még egyszer belekontárkodj az asszonyi dologba, mert az nem neked való.
Az ember csak erre várt. Nagy gyorsan befogta az ökröket, aztán kiment a szántóra - még enni se evett semmit -, és az asszony is hozzálátott a munkához.
Az ember soha többé nem beszélt arról, hogy milyen könnyűek az asszonyi munkák, hanem mindig csak azt mondogatta, hogy sokkal nehezebbek azok a férfiak dolgánál.


Szerb népmese
Wenepzoli!! Illyés Gyula 77 Magyar népmese. A buták versenye Volt egyszer egy parasztember, meg annak egy nagy akaratú felesége. Az mindent jobban akart tudni az uránál. Pedig már csak azért sem tudhatott többet nála, mert kivételesen buta asszony volt. A parasztember, ahogy az már illik, maga szokta vásárba vinni a gabonáját. Mert ott aztán még az okosnak is föl kell csavarnia az eszét, mivel a kereskedők igen hajlanak a szegények becsapására. Kiváltképpen a gabonavásárló kereskedők. Elmúlt az aratás, a cséplés. Készült hát a szegény paraszt megint a vásárba. Hát a felesége, az a rövid eszű, de hosszú nyelvű, most is kezdi kötni az ebet a karóhoz, hogy így-úgy, mért csak a férje megy mindenüvé. Hogy most már ő is megy egyszer a vásárba. Azt mondja neki végül is az ura: - Hát akkor menj te! S azzal elengedte a szekér búzával s a kis szolgagyerekkel. A falutól talán ötkilométernyire lehettek, mikor az asszonynak eszébe jutott, hogy hát nem tudja, mennyit kell kérni a búzáért, elfeledte megkérdezni az urától a búza árát! Mondja tüstént a kis béresgyereknek: - Eridj vissza, kérdd meg a gazdádtól, hogy adjuk a búzát! A gyerek visszament, s bekiáltott az ablakon. A gazda ki sem jött, ő is csak úgy az ablakon át mondta, adják csak ők is úgy, ahogy jár; vagyis, ahogy általában veszik. Elérkeznek a vásárba, az asszony meg a gyerek. Hamarosan odament hozzájuk egy ravasz kereskedő. Kérdi az asszonyt: - Hogy adja a búzát? - Ahogy jár - mondja egyszerűen az asszony. A kereskedő azt felelte, elmegy megkérdezni, hogy jár most a búza. De közben azon gondolkozott, hogy csapja be ezt az asszonyt, aki még alkudni sem akar. Amikor visszajött, azt mondta, hogy a búza most úgy jár: felit adják hitelbe, felit meg várakozás fejibe. - Jól van, ha úgy jár, hát úgy adom - mondja a buta asszony. - És pénzt mikor kapok? - kérdezte. - A legközelebbi vásárkor! - Jó! De hogyan ismerünk egymásra? Mert az sokára lesz. Feleli a ravasz kereskedő: - Én odaadom magára az én rossz kabátom, maga meg ideadja a bundáját. Ki-ki megismeri a holmiját, így egymásra találunk. A buta asszony ezt nagyon okosnak találta. Rögtön levetette a bundát, átadta a kereskedőnek, a kereskedő meg odaadta az asszonynak az ő rossz kabátját. Kész volt a vásár Elindultak hazafelé. A kereskedő vitte a búzát, a buta asszony vitte a nagy büszkeségét, hogy ő is tud vásárra járni. A gazda megkérdi tőle, ahogy hazaért: - Hogy adtátok a búzát? - Ahogy járt! - feleli az asszony. - Helyes. A pénz hol van? - kérdi az ember. Mondja nagy gőgösen az asszony: - Pénz nincs, mert a búza most úgy jár: fele hitelbe, fele várakozás fejibe. Csodálkozik az ember, de még kérdi: - Mégis, pénzt mikor kapsz? Mondja emelt fővel a szellős agyú asszony: - Legközelebbi vásárkor! Néz az ember, most már haragosan, s kérdi: - Honnan ismered meg a kereskedőt? Feleli csípőre tett kézzel a butaságtól most már harcias asszony: - Megcseréltem a bundámat az ő kabátjával! Erről találunk egymásra. Az embert elhagyta a türelme. Azt kiáltotta: - Még ilyen bolondot sem láttam! Feleli mérgesen az asszony: - Mert mit lát maga? Hisz sehova se jár! Az ember még jobban megmérgesedik: - Jó! Megyek máris világgá, s addig haza se jövök, míg ilyen bolondra nem találok! Elindult valóban az ember tüstént a világba. Lassan ment, mert szentül hitte, úgyis sokat kell mennie, az ő feleségénél nehezen lel butábbat. Egy sötét erdőn ment átal. Meglátott messziről valami világot, s arra tartott. Bekopogtatott oda. Beköszönt: - Adjon isten jó estét! Egy vénasszony fogadta. - Mi járatban van? - kérdezte az embert. Az ember már megcsinálta a tervét a buta fejűek kipróbálására. Tehát szép nyugodtan azt felelte: - Most érkeztem a másvilágról. A vénasszony egy cseppet sem csodálkozott. - Nem tanálta ott véletlenül a fiamat? - kérdezte suttogva. Az ember most már azon volt, hogy a butaság mélységét megismerje. - Dehogyis nem! Csonttal s ronggyal kereskedik. - Igazán? - kérdi kerek szemmel az asszony. Az ember csöndesen folytatja a szót: - Rongyos szegény, rossz a kabátja is, maga húzza a szekeret. - Jaj, jó ember, visszamegy még maga oda? - Vissza én, holnap reggelre már ott is kell lennem. - Van egy szürke lovam, nem vinné el neki? Hogy ne neki magának kelljen húzni azt a szekeret! - Dehogynem! Elviszek én akármit. - Maradt még vagy három kalácsom is az ünnepről; aztán sütök még három libát, meg gyűjtöttem egy kis pénzt, amiről az uram nem tud. Vigye el neki, hogy legyen mivel forgasson egy kicsit. Meg most jut még eszembe: a férjem elcsalt a múlt vásáron egy bundát egy buta asszonytól, vigye el szegénynek azt is, hogy ne fázzék. "Úgy látszik, ráakadtam, akit kerestem - gondolta az ember. - Nem is kellett olyan messze mennem." De nem szólt. Lepihent ott egy kicsit, az asszony meg nekifogott a sütésnek. Levágta a libákat, s elkészítette az útravalót. Reggel felkelt az ember, felnyergelte a lovat, s úgy ment el. Alig ment el az ember, mindjárt érkezett haza a kereskedő. Az asszony hangos vidámsággal fogadta, már messziről: - Gyere, gyere, hírt hallottam a fiunkról! A kereskedő hitetlenkedve nézett rá: - Menj el, tán megbolondultál? - Nem is hiszed? Itt a bizonyíték! Nézd meg, elküldtem a lovat neki. Szegény csonttal meg ronggyal kereskedik odaát; maga húzza a szekeret! Küldtem neki egy kis kalácsot is, meg három libát, s még a kis gyűjtött pénzből, amiről te nem is tudtál. Na, meg a bundát is, amit arról az asszonyról lecsaltál! A kereskedő nagyot lélegzett, úgy ránehezedett a haragosság. - Ki volt az, te boldogtalan, akinek te ezeket adtad? - Egy ember a másvilágból! Egyenesen a másvilágba ment. - Csak butaság ne volna a világon - kiáltotta az ura. - Hogy valaki ilyen hiszékeny, ilyen tökkelütött, ilyen buta tudjon lenni! Azzal a kereskedő elindult nyomban az ember után. Az ember már messziről észrevette, hogy valaki mérgesen siet utána. Bement a közeli erdőbe, megkötötte a lovát egy fához. Arrébb, az erdő szélén is volt egy fa, amelyik úgy állott, mintha el akart volna dőlni. Az ember fogta magát, nekidőlt, úgy tett, mintha azt támasztotta volna. A kereskedő odament hozzá, és kérdezte tőle: - Mondja! Nem látott egy embert erre menni egy szürke lovon? Az ember látta, hogy a kereskedőnek a méreg már-már az eszét veszi. Azért így felelt: - Dehogyis nem láttam! De hiába is megy utána, mert az olyan erős ember, hogy senkitől nem fél! A kereskedő megriadt egy kicsit. Nyelt egyet. De a mérgét csak nem nyelte le. - Mondja, magától sem fél? - kérdezte. Felelte az ember nyugodtan: - Tőlem fél. - Nem lenne szíves, hogy nekem visszahozza azt az embert? Adok száz forintot. Az ember azt gondolta: "No, kipróbálom ennek is a butaságát." S azt felelte: - Nem mehetek! Mert arra vagyok ítélve, hogyha ezt a fát nem támasztom, apám, anyám, testvérem, mind meghalnak. A kereskedő valóban se látott, se értett a dühétől és fukarságától. Azt mondta: - Tartom én addig azt a fát Csak menjen gyorsan! Hozza vissza, mert nagyon sok mindent elcsalt a feleségemtől! Az ember bólintott, köszönt, szépen felült a lóra, elindult, és elment egyenest haza. Otthon azt mondta a feleségének: - Hazajöttem, mert akadtam olyan bolondra s butára, mint te! A kereskedő egész nap várta az embert, hogy jöjjön vissza. Mikor megunta a várást, nagy óvatosan félreugrott, nehogy ráessen a dűlő fa. Akkor látta, hogy a fa nem dől le, akkor látta, hogy őt, a nagy ravaszt is lóvá tették. - Miért jöttél haza? - kérdezte otthon az asszony, akit a konokság akkor is még megtartott a butaságban. - Mert van olyan buta még, mint te! - felelte az ember. - Nem megmondtam? - vágott vissza tüstént az asszony. - Nem volt igazam? Az ember békét akart, s azért csöndesen azt mondta: - Igazad volt. Nem te vagy a legbutább. Mese Bruncik királyfiról  Volt egyszer, hol nem volt, volt egy király. Vörös királynak hívták. Volt neki három daliás szép fia, de az öreg király mindig haragudott, nem beszélt tisztességesen a fiával eggyel se. Ha pedig mégis szóba állt velük, akkor meg úgy folytak a könnyei, mint a zápor. A három fiú már nem állhatta tovább, elhatározták, megkérdezik az apjukat, miért olyan haragos, és miért sír annyit. Azt határozták, hogy a legnagyobbik megy be legelőször. Be is ment, megkérdezte: - Felséges királyapám, mondd meg nekem, miért vagy olyan haragos, és közben miért sírsz is? - Ejnye, kutya keringette kölyke, még kérdezni is mered? Fölkapta a kardot, s felé hajította. A fiú kiugrott az ajtón, a kard az ajtófélfában állott meg. Künn kérdi a két öccse: - Mit mondott az apánk? - Menjetek be - mondja -, majd megmondja nektek is. Be is ment a közbülső, ő is megkérdezte: - Felséges királyapám, miért vagy olyan haragos, és közben miért sírsz? - Kutya keringette kölyke, még te is kérdezni mered? Felemeli a király a kardot, hajítja a fia felé. Ez is kiugrik az ajtón, a kard megint az ajtófélfában áll meg. Ott künn a legkisebbik fiú megkérdi: - Mit mondott az apám? Amaz feleli: - Eredj be, megmondja neked is. Be is ment a legkisebbik is. Ő is kérdezi: - Felséges királyapám, mondd meg nekem, miért vagy mindig olyan haragos, és közben miért sírsz? - Ejnye, kutya keringette, még te is azt kérdezed?! Felkapja a kardot, hajítja a fiú felé. A kard megint megállott az ajtófélfában. De ez a fiú nem szaladt ki. Kihúzza a kardot az ajtófélfából, odaadja az apjának. - Itt a kard, apám! Ölj meg, de én addig ki nem megyek, míg meg nem mondod, amit kérdeztem. Mondja a király: - Na jó, látom, tebelőled még lesz valami. Tudd meg, fiam, sírok örömömben, hogy olyan szép három dalia fiam van. És sírok haragomban, mert mihasznák vagytok, nem mentek még világot látni sem. - Ha csak az a baj, édesapám, majd széjjelnézünk egy cseppet az országban. Ahogy kimegy a szobából, a két bátyja kérdezi: - Mit mondott az apánk? A legkisebb fiú elmondta azonnal. Jól van! Indulnak hát világot látni. A két nagyobbik megy rögtön az istállóba. Kiválasztanak két szép lovat, megnyergeltetik; szólnak az öccsüknek: - Gyere, válassz lovat te is, s menjünk az országba együtt; nézzünk széjjel. Bemegy a legkisebb is az istállóba, de mikor látja, hogy a lovak kapálnak, nyihognak, rúgnak s harapják egymást, annyira megijedt, hogy azt mondta, ő ezekkel nem indul. Ő jó barátságban akar lenni még az állattal is, ha társául veszi. Amint ezen így gondolkodott, meglátott a trágyadombon egy hirges-horgas, lesoványodott, semmit sem érő csikót. Annak nagyon szelíd tekintete volt. A királyfi a kocsistól kért egy kötőféket. Odament a kis görbe csikóhoz, fejibe tette a kötőféket, s biztatja, meg elkezdi maga után húzni. Meglátja a két bátyja: - Jaj, öcskös, velünk így nem jössz! Ilyen rongyos lóval mi nem utazunk! - Nem bánom - mondja a kis királyfi -, elmegyek egyedül, de ezt most már nem hagyom! A két nagyobbiknak betarisznyáltak, pénzt vettek magukhoz. Aztán amíg a kisebbik fiú a görbe csikóval küszködött, a két nagyobbik elvágtatott. Elértek egy szomszéd városba; be a kocsmába, elkezdtek mulatni! Cigány került oda, szép lányok, a pénzt hamar elmulatták a királyfiak. Végül még a lovaik is ott maradtak, eltáncolták a lányok! Gyalog kellett, hogy továbbinduljanak. A legkisebb királyfi közben nagy üggyel-bajjal mégis kivezette a rossz lovat a városból. Aki csak látta, kacagott rajta. Azt kiáltja valaki: - Éppolyan, mint a mesebeli Bruncik királyfi! Odafordul a kis királyfi: - Jó, hogy megkereszteltetek! Ezt a nevet fogom viselni, amíg élek! Mikor kiért a város végére, egy mezei úton haladt. Egyszer a kis girhes ló megállt. Hiába húzta, ráncigálta a királyfi, nem lépett egy tapodtat se. - Gyere, kis lovam - mondta a királyfi, de a ló csak hallgatott. - Na, megállj, ha nem jössz - szólt most a királyfi, és felvett egy darab fát az út széléről -, agyonütlek! A ló erre megindult. Vagy tíz lépést haladtak. Ekkor újra megáll a ló. Elkezd most a kis Bruncik mérgében sírni. Sírva kérleli a lovat: - Kedves kis gebécském, már ha nem ülhetek én rád, mert nem bírsz el, legalább gyere utánam! De a ló nem mozdult. Akkor a kis Bruncik királyfi gondolt egyet: ölébe vette a girhes lovat. Kezdi cipelni! De olyan nehéz volt, alig három lépést tudott menni véle. Most még jobban elkeseredett a kis királyfi: - A kutyák egyenek meg, én tovább nem viszlek, inkább agyonütlek! A bőrödért csak kapok valamit. Fel is emelte a nagy fát, hogy agyonüsse a lovat. De csak látja ám, hogy a ló feláll. Erre a fát ő is letette, megfogta a kötőfék szárát, kezdte megint maga után húzni a lovat. Három-négy lépést ment a ló, megint megállott. Bruncik királyfi megint ölbe vette, egy pár lépést vitte, de megint földre ejtette. A ló kinyújtotta mind a négy lábát, a szemét kidüllesztette, a farkát felemelte, elkezdett reszketni. Aztán rúgott egy nagyot, s egészen kimeredt. Bruncik királyfi leült a ló mellé, elkezdett sírni keservesen. Mikor jól kisírta magát, így szólt: - Ha már így megdöglöttél, kedves lovacskám, megyek a hóhér után, megnyúzatlak. Kapok a bőrödért egy pár fillért. De elengedném, mert nagyon-nagyon sajnállak. El is indult. Alig megy öt-hat lépést, visszanéz a lova felé. Istenem, mi történik? A ló megrázkódik, felugrik, újra megrázza magát, és hétszerte szebb és kövérebb lett! A királyfi csak néz és bámul. De halljunk csodát, mi történik még! A ló megszólal: - Kedves kis gazdám, gyere vissza! Bruncik odakiált neki: - Te még beszélni is tudsz? - Tudok hát! Gyere, ülj a hátamra! - Nem ülök én - mondja Bruncik -, gyere csak te utánam, ne kelljen hogy én vigyelek! Igen ám, a ló megint megrázza magát, megint hétszerte szebb és kövérebb lett. S látja Bruncik királyfi, hogy a lónak hat lába van. - Mi a csuda, neked hat lábad van? - Annyi, mert táltos vagyok. Most már ülj hát a hátamra! Nagy kérlelésre Bruncik királyfi végül mégiscsak felült. A táltos azon nyomban felröppent vele a levegőbe, olyan magasra, hogy Bruncik a földet is alig látta. Akkor a ló a hatodik lábával rúgott egyet. Bruncik lefordult a lóról. De alig húsz méterre a földtől, amint zuhant lefelé, a ló alábújt, kifogta. Akkor újra fölfelé szállt, olyan magasra ment, hogy a csillagoktól csak húsz méterre volt. A ló megint rúgott egyet, megint leesett a királyfi. Zuhan, zuhan lefelé! Mikor már csak tíz méterre volt a földtől, a ló megint kifogta. De most leszállt vele a földre. Aztán Bruncik a lóról is leszállt. A ló biztatja: - Ülj vissza, kis gazdám! - Dehogy ülök. Hogy megint elejts, s meghaljak. Mit mondjak aztán az apámnak, hogy hova lettem! - Na, ne félj semmit, ülj csak fel! Bruncik felült. Felszállottak megint a levegőbe, de olyan magasra, hogy Brunciknak a feje a hajnalcsillagot érte. Akkor rúgott egyet a ló, leesett megint a lóról Bruncik. Esik, esik lefelé. Mikor alig három méterre volt a földtől, alábújik a ló, de már csak a farkát tudta odanyújtani. Bruncik belékapaszkodott, úgy ért földet a lába. - Ugye, megijedtél? - kérdezi a ló. - Bizony én meg. Nem is ülök én többet a hátadra soha! - Hallgass! - mondja a ló. - Én is megijedtem, amikor először a fát felvetted, hogy agyonüss! És másodszor még jobban féltem. Harmadszor, mikor mentél a hóhér után, akkor meg még jobban megijedtem. A kölcsönt most már visszaadtam, hát csak ülj a hátamra. Azt mondd csak meg, hogy menjünk, mint a szél, vagy mint a gondolat. Mondja Bruncik: - Mint a gondolat! Hét országot egy perc alatt! Alighogy kimondta, Brunciknak szeme-szája tátva maradt. Most a földön haladtak. Hirtelen olyan erdőbe értek, hogy a fáknak a tetejét nem is lehetett látni. De már esteledett. A sok küszködés után Bruncik azt gondolta, hogy itt megpihennek. Úgy is történt. Mikor le akartak feküdni, Bruncik takarót is szeretett volna. A ló azt mondta neki, húzza ki a kardját, vágjon kettébe egy falevelet. Azzal a fél falevéllel betakarhatta magát is, a lovát is. S milyen boldogot álmodott! Reggel, mikor fölébredtek, Bruncik egy egész falevelet tépett, betette a tarisznyá­jába. Aztán felült a lovára. - Hova, édes gazdám? - Édes kis lovam, legyünk most már otthon! Alighogy ezt kimondta, már a királyi palota udvarán voltak. Bemegy Bruncik az apjához, előveszi a falevelet, mutatja: - Ni, édesapám, mit hoztam! - Mi az, édes fiam? - Ha ezzel betakaródzik, se bánat, se szomorúság nem éri! - Már látom, édes fiam, tebelőled lesz valami. Rád is hagynám már a királyságot, de szerezz előbb feleséget. - Szerzek majd azt is, édesapám. Másnap reggel, ahogy felkelt, megreggelizik, megy a kis lovához, megkérdezi: - Nem vagy éhes? - Az ám - mondja a ló -, éhes vagyok én is! - Na várj, hozok egy kis zabot - mondja Bruncik királyfi. - Állj meg - mondja a ló -, nem kell nekem zab! - Hát mit ennél? Azt adok, amit kívánsz. - Köszönöm. Látod ott apádnak azt a kétszáz mázsa fáját? Gyújtsd meg, égesd el. Bruncik megtette: meggyújtotta a fát. Mikor a fa elégett, s csak izzó parazsak voltak, az a sütő, forró hamu, odamegy a táltos, mind egy szemig megette. - No, kedves gazdám, most már három éjjel, három nap mehetünk, nem éhezem meg! Úgy ragyogott a szőre, a napra lehetett nézni, de rá nem. Felült rá Bruncik, elindultak. Most a levegőben mentek. Mikor elérik azt a nagy erdőt, ahol a minap voltak, megkérdezi a ló: - Menjünk odább? - Igen! - mondja Bruncik. - Nem bánom - mondja a ló -, de valamit mondok neked: ne hallj, ne tudj, ne láss! Mert aki sokat hall, sokat lát, sokat akar tudni, sok baja van annak. Helyes! Megfogadja Bruncik, megígéri a lovának. A táltos pedig nagyot trüsszen - felszáll a levegőbe. Szállnak, szállnak előre. Egy nagy, rengeteg erdő felett szállnak. De ott olyan sűrű volt a fa, akárcsak a kender. Egyszer csak lenéz Bruncik a földre, lát egy arany lópatkót. Megszólal: - Kedves kis lovam, engedd meg, vegyem fel azt a szép arany lópatkót! - Nem bánom - mondja a táltos -, vedd, de tudod, mit mondtam! - Ne félj, kedves kis lovacskám, nem lesz ebből semmi baj! Leszállnak a földre, felvette Bruncik az arany lópatkót, tarisznyájába tette. Felszállnak megint a levegőbe, és mennek odább. Nemsokára Bruncik megint megszólal: - Kedves kis lovacskám, látok a földön egy szál arany madártollat. Kedves kis lovacskám, engedd, hogy felvegyem! - Vegyed - mondja a ló. Bruncik felvette, tarisznyájába tette. Mennek, mennek, szállnak odább. A sűrű rengeteg kezd ritkulni, de a fák akkorák, mint nálunk a torony. Meglát Bruncik egy fának a tövinél egy aranyhajszálat. - Kedves kis lovam, engedd, még azt az egyet vegyem fel! - Vegyed - mondja a ló -, most már nem is kell több neked! Felveszi Bruncik, tarisznyájába teszi azt is. Megint levegőbe szállnak. Mennek, szállnak. Már a nap kezd hanyatlani lefelé. Megpillantanak akkor egy gyönyörű szép várost. De az úgy ragyogott, hogy az volt a szerencséje Brunciknak, a nap lemenőben volt, mert ha délben talál odaérni, a nagy fényességtől a szeme is meghibázott volna. Odaszól a lovának: - Szálljunk le, kis lovam! Hova pottyannak? A királyi vár kapuja elé! Mit lát Bruncik? Olyan fekete katonákat, akárcsak a korom! Kérdi az egyiküktől: - Kik vagytok, mik vagytok? - Nem is tudod? - kérdi a katona. - Ha tudnám, nem kérdezném! - feleli Bruncik. - Tudd meg, te jövevény, ez az ország Szerecsenország! Ez a palota a szerecsen királyé! - Menjetek be - mondja Bruncik -, jelentsétek a királynak, egy eltévelyedett királyfiú áll a kapujában. Beszalad az egyik katona, mondja a szerecsen királynak, hogy ki és mi van a kapu előtt. - Bocsássátok be - üzeni a király. Bemegy Bruncik királyfi. Jött vele szembe a szerecsen király, feketén mint az éjszaka. De az is éppen olyan fiatal volt, mint ő. Megszólal a szerecsen király: - Kinek az ivadéka vagy? - Én a Veres királyé. - Jól van, barátom. Sokszor hallottam apámtól, hogy a te apád kenyeres pajtása volt. Na, barátom, most már nálam maradhatsz, ha akarsz az udvaromban élni! - Nem bánom - mondja Bruncik -, de aztán tétlenül nem ülök. Nekem adj valami szolgálatot. - Nem bánom, legyél intéző. Elfogadod? - Örömmel - feleli Bruncik. Úgy is történt, intéző lett Bruncik. Cselédek közt mozgott, forgott. Ahogy szokott, most is megtörtént az irigység. Látták a régi cselédek, hogy a király az új cseléddel milyen jól van. Azzal beszélt többet, mint ővelük. Azon kezdtek hát töprengeni, hogy kellene valamiképp a királyt megharagítani rá. Elhatározták, csinálnak egy cselédbált. Hozattak jó muzsikusokat, kihirdették az egész városban, hogy a király minden cselédje: béresek, juhászok, kondások mind ott legyenek. Meghívták Bruncikot is. Bruncik azt felelte: - Ha a király megengedi, én is ott leszek. Megkezdődött a mulatság. Mikor hallotta Bruncik a muzsikát, a nótázást, odaszólt a királynak: - Nézzed, barátom, engem is meghívtak. Én azt mondtam, ha te engedsz, én is köztük leszek. - Hogyne, barátom, mehetsz. Jó mulatást! El is ment Bruncik. Volt ott inni-ennivaló, kinek mennyi kellett. Éjfélkor összeültek a cselédek, de csak a férfiak, egy hosszú asztalhoz. Ittak, beszélgettek. Aztán egyszer csak, aki az asztal véginél ült, elmondta az élettörténetét. Így sorban mindenki el kellett hogy mondja, hol született, honnan jött, hol járt, mit csinált, mit látott a világban. Mikor Bruncikra került a sor, Bruncik azt mondta: - Én nem láttam semmit, én nem tudok semmit. Megszólal a szomszédja, megtaszítja, mondja neki: - Hazudj te is, mi is azt csináltuk. Mondja Bruncik: - Én nem szoktam hazudni Azért egyet mégis elmondok. Mikor jöttem errefelé, találtam az úton egy arany lópatkót. Kiáltják a cselédek: - Az már valami! Nem tudnád megmutatni? - De igen. Benyúl azzal Bruncik a tarisznyájába, kiveszi a patkót. Bámultak a cselédek. Az egyik alig várta a reggelt. Bemegy rögtön a szerecsen királyhoz, beárulja Bruncikot az aranypatkóval, és azt mondja a királynak: - Az az új cseléd azt mondta, még a lovat is el tudja hozni, amelyiknek a lábáról leesett. Hívatja a szerecsen király Bruncikot. Megyen be hozzá Bruncik. - Jó reggelt. - Szervusz, kedves barátom, Bruncik - feleli a szerecsen király. - Hogy mulattál? - Elég jól. Köszönöm. - Nahát, ha jól mulattál, annak örülök. De úgy hallom, van nálad egy arany lópatkó! És még azt is mondtad, hogy azt a lovat is el tudod hozni, amelyiknek a lábáról leesett. - Én? Én sohase mondtam - felelte Bruncik. - Hát tudd meg, kedves barátom - mondta a szerecsen király -, ha a lovat el nem hozod hat nap leforgása előtt, karóba kerül a fejed. Megszomorodik Bruncik! Kimegy az istállóba, elpanaszolja a kis lovának, milyen parancsot kapott. - Most már tégy, amit akarsz - mondta a ló. - Én megmondtam az úton, ne tudj, ne hallj, ne láss! Elszomorodott még jobban Bruncik. Egész héten lesütött fejjel járt az udvarban. Ötödik napon este bemegy az istállóba, a kis lova mellé, előveszi a pisztolyát, homlokának szegezi. - Mit akarsz, te? - kérdi a ló. - Meg akarok halni, inkább megölöm magam, mint hogy karóba kerüljön a fejem. - Tégy, amit akarsz, én nem tudok rajtad segíteni - felelte a kis ló. De mikor Bruncik a ravaszt el akarta húzni, akkorát rúgott a ló, hogy a pisztoly a földre repült és összetört. Mondja aztán a ló: - Tedd rám a nyerget, Bruncik, menjünk, próbáljunk szerencsét. Felnyergelte Bruncik a kis táltost. Mikor sötétedett aztán, kiugrott a királyi palotából. Repült vele a kis táltos hegyek, völgyek, erdők felett. Mikor az óra egyet ütött éjfél után, egy aranyvár alatt állottak. Megszólal a ló: - Most beszállunk ebbe a várba. De vigyázz, ha bemegyünk az istállóba Ott van az az aranyszőrű mén, akiről a patkó leesett. De az a mén olyan, ha egy idegen bogár kerül a várba, azt is megérzi. Mihelyt az istállóhoz érkezünk, tebelőled lesz egy zabszem, s bebújsz a lónak a fülébe, de úgy bújj be, hogy ott is megkeresnek, s ha megtalálnak, akkor vége neked is, nekem is. - Hát te hova bújsz? - kérdi Bruncik. - Avval te ne törődj - mondja a kis ló. Akkor a ló nagyot ugrik, Bruncikkal együtt ott terem az istállóban. Elkezd rögtön a mén nyeríteni, nyihogni, szinte ordítani, ahogy csak tudott. Futnak a csikósok, a kocsisok, fújnak a trombitások, verik a riadót az egész várban. Keresik az idegent mindenhol, végül a fűszálak közt is, az istálló szénatartójában is. Még a hídlást is felszedték. Nem találtak sehol semmit. Akkor két csikós egy-egy jó vastag nádbotot vett úgy megverték a mént, hogy nyúlva maradt a pallón. - Kutyátul származtál, dög, az egész várat felverted, mégse találtunk még egy idegen legyet se! Mikor a csikósok otthagyták a mént, Bruncik kibújt a ló füléből, megint ember lett belőle. Akkor látja, hogy a kis táltos mellette áll. Mondja a táltos Brunciknak: - Húzzál ki egy szál szőrt a farkamból, lökd rá a ménre, és akkor ülj a hátamra. Egyébbel ne törődj. Úgy is történt. Rádobta Bruncik a ménre a szőrt. A táltos kiindult az istállóból, a mén utána! Fölröppentek a levegőbe, repültek ki a várból! Mikor a vár falán repültek keresztül, a táltosnak a lába megérintette a falat. Nagyot csendült a vár! Talpra ugrottak a katonák. - Haj, tolvaj gazembere - kiáltották -, lesz még utad ide? - Kiáltsd, hogy lesz! - mondja a csikó Brunciknak. - Lesz! - kiáltotta le Bruncik. Mire megvirradott, a szerecsen király udvarában voltak. A mén is velük. Kijön a szerecsen király, meglátja a gyönyörű mént, elkiáltja magát: - Kedves barátom, ilyen szép lovat életemben nem láttam. Mától többet nem étkezel a cselédházban. Na, azért még jobban megharagudott a többi cseléd Bruncikra. Megint bált rendeztek, megint meghívták Bruncikot is. Éppúgy csinálták most is, mint az előző bálban. Mindenki elmondta az élettörténetét. Mikor Bruncikra került a sor, ő megint csak azt mondta: - Én nem tudok semmit. De a szomszédja megint megtaszította, s mondta neki: - Hazudj te is, mi is csak hazudtunk. - Kedves barátaim - mondta Bruncik -, én nem szoktam hazudni. De annyit megmondhatok, mikor jöttem ide, találtam egy arany madártollat. Ki is vette a tarisznyájából a tollat, meg is mutatta. Nem kellett egyéb a cselédeknek! Megint beárulták a királynak. Azt mondták, hogy azt beszélte Bruncik, el is tudja hozni azt a madarat, amelyik a tollat elejtette. Alig várta a király a reggelt. Rögtön hívatta, és mondta neki: - Hat nap leforgása előtt azt a madarat ha el nem hozod, kerékbe töretlek! - Meglátom - mondja Bruncik -, majd gondolkozom rajta. Mert én azt a madarat sohase láttam! Azzal kiment az istállóba, elmondta a kis lovának az új parancsot. A kis ló ezt felelte: - Ugye megmondtam, ne tudj, ne hallj, ne láss! Most tégy, amit akarsz! Az ám! Bruncik könyörgésre fogta a dolgot. Sírva kérlelte a kis lovat hogy csak most segítsen rajta. - Nem bánom - mondja a ló -, megpróbáljuk. Ha te pusztulsz, én is pusztulok. Ötödik nap este megint kirepültek messze a király udvarából. És hol állottak meg? Az aranyvár kapuja előtt! Megszólalt a kis ló, mondja Brunciknak: - Na, kedves gazdám, most bemegyünk a várba. Van ennek a várnak sok szobája, de minden szobaajtó tárva-nyitva. Keresztülhaladsz kilencvenkilenc szobán. A századikban a falon van felakasztva egy aranykalitka. Abban a kalitkában van az az aranytollú madár. Kihúzol a sörényemből egy szál szőrt, ráteszed a kalitkára. És akkor leakasztod. Nyugodtan hozhatod magaddal, csak arra vigyázz, hogy amint jössz, nehogy az ajtófélfához vagy valami bútorhoz hozzáérj, mert abban a szempillantásban nagyot csendül a vár. És akkor mind a ketten itt veszünk. De akkor már ott is állottak, mikor a ló ezt elvégezte, a nyitott ajtó előtt. Elindult Bruncik szobáról szobára, keresztül a palotán. Mikor a kilencvenhetedik szobába ér, lát ott egy rézbölcsőt. A rézbölcsőben ott fekszik egy rézhajú lány, az egyik karja lelóg. Jól megnézi Bruncik, oda akar menni, hogy fölteszi a kart. Szerencsére eszébe jutott, neki nem szabad semmihez hozzáérnie. Bemegy a másik szobába, a kilencvennyolcadikba. Ott egy ezüstbölcső van, abban is egy lány fekszik. Az ezüstpaplan derekáig takarja. Azon felül látta Bruncik a lány gyönyörű fehér mellét és nyakát. Úgy rábámult Bruncik, azon vette észre, hogy a bölcső mellett áll. Akkor jut eszébe, neki nem szabad hozzáérnie semmihez. Bemegy a következő szobába, a kilencvenkilencedikbe. Alighogy belép, szeme-szája tátva marad. Itt egy aranybölcső van, s benne egy aranyhajú lány fekszik! De azon már semmi takaró nem volt, csak a szép aranyhaja takarta. Annak is az egyik karja és az egyik lába lecsüngött a bölcsőből. Gondolja Bruncik: "Nem bánom, akármi lesz, de azt a lábat s azt a szép gömbölyű kart nem hagyom, hogy elzsibbadjon, felteszem a bölcsőbe." Éppen amikor odahajol, akkor jut eszébe, hiszen neki nem szabad. Széjjelnéz, meglátja a túlsó falon, a századik szobában az aranykalitkát. Benne az aranymadár! Előveszi azt a sörényből való szőrt, amit a táltostól húzott ráteszi a kalitkára. Azután szépen leakasztja, hóna alá fogja, elindul vele kifelé. Igen ám, amíg két szobán keresztüljött, mindig hátrafelé nézett: azt az aranyhajú lányt csak nem tudta felejteni! Mikor az utolsó szobából lépett ki, akkor is hátranézett, és véletlenül hozzáért az ajtófélfához. Nagyot csendült a vár! Futnak a katonák. Odaugrik a kis ló, elkapja Bruncikot kalitkástul, madarastul, hátára veti, s rajta! - átugorja véle a várfalat! - Látod, édes gazdám, tudtam én, megfeledkezel magadról. Azért mentem az ajtóhoz, hogy idejében elkaphassalak. - Köszönöm, édes kis lovam - mondja Bruncik még mindig hátranézve. Mentek ők aztán! Mire megvirradt, a szerecsen király udvarában voltak. Viszi be a kalitkát Bruncik a madárral együtt. Átadja a szerecsen királynak. A szerecsen király felakasztja a fára egy szegre. De a madár nem énekelt. Mondja a szerecsen király: - Kedves barátom, ezentúl egy asztalnál ebédelünk és együtt sétálunk. De mi történik? A cselédek még jobban megharagudtak. Megint bált rendeztek. Bruncikot megint meghívták. El is ment. Mulattak. Egész tizenkét óráig táncoltak. Tizenkét órakor a hosszú asztal körül ültek megint. Mindenki hazudott megint egyet, csak Bruncik nem, de mikor nagyon kénytették, mégiscsak elővette az aranyhajszálat, s azt mondta: - Nézzétek, barátaim. Mikor jöttem ide, találtam ezt a szál aranyhajat. Alighogy Bruncik ezt elmondta, a mulatságnak vége lett. Elment ő is lefeküdni. Az egyik cseléd azonban rögtön beszaladt a királyhoz jelenteni neki: - Felséges királyom, az idegennél van egy aranyhajszál. Azt mondta, azt a lányt is el tudja hozni, akinek a fejéről leesett. Nem kellett egyéb a szerecsen királynak. Rögtön szaladt most már ő maga Bruncikhoz, nem várta a reggelt. Felkeltette: - Kelj fel, barátom! Igaz, hogy van nálad egy aranyhajszál? - Igaz - mondja szegény Bruncik. - Ha van, nekem azt a lányt hozd el, mert ha nem, halálnak halálával halsz meg, sőt apádnak is hadat üzenek, őt is megölöm a másik két fiával együtt, s az egész országot elfoglalom. - Jól van, barátom - mondja Bruncik -, de talán egy kis gondolkozási időt csak adsz? - Nem bánom, adok három napot. Kimegy Bruncik a kis lovához, elmondja az új parancsot. Feleli a kis ló: - Mondd meg a szerecsen királynak, készíttessen egy aranyhintót, hat fehér lovat, rendeljen ki neked egy ezred katonaságot, s az országból szedjen össze száz leányt. A leányok mind fehérbe öltözzenek. Mikor ez mind meglesz, akkor elindulunk. Bruncik megmondta, a szerecsen király elfogadta. Jöttek az aranyművesek, készítették az aranyhintót, a lovászok vakarták, kefélték a fehér lovakat, a katonák tisztogatták a fegyvereket, a lányok mosdottak, az összes mind fehérbe öltözött. Ez idő alatt elkészült a kocsi is. Bruncik felült a kis lovára, ő vezette a csapatot. Mentek, mendegéltek. Már egy hete, hogy mentek. Mindenki megéhezett, a katonák zúgolódtak. Odamegy a kis ló Bruncikhoz, azt súgja neki: - Mondjad, hogy még egynapi kitartás, akkor minden jóra fordul. Bruncik kérlelte a katonákat: - Egy kis nyugalom, kedves bajtársaim, egy nap kitartás, aztán ehettek-ihattok, amit szemetek-szátok kíván. Lecsendesedtek a katonák. Mennek, mendegélnek tovább. A kis ló megszólal: - Kedves kis gazdám, a hintót hajtsd félre az útból. A katonák, lányok álljanak kétfelől az út szélére mert jönnek a vaddisznók. Háborúban voltak, nagyon ki vannak fáradva. Mikor a vaddisznócsürhe végighalad, a vaddisznókirály megszólal: - Kedves Bruncik, amiért nekem utat csináltál és a katonáimnak, mikor szükséged lesz rám, csak gondolj énreám, rögtön ott leszek és megsegítlek. A vaddisznócsürhe elvonult, Bruncikék megindultak. Alig két kilométert mennek, mondja a kis ló: - Kedves gazdám, állítsd félre megint a csapatot. Most jönnek az ördögök, azok is nagyon ki vannak fáradva, ők is háborúból jönnek. Alighogy helyet csinálnak, mintha egy fekete felhő jönne! Annyi az ördög, mint réten a fűszál. Volt köztük sebesült is, volt olyan is, amelyiknek egyik szarvát levágták. Mikor az ördögök királya Bruncikhoz ért, azt mondja: - Kedves Bruncik barátom, én vagyok Plutó, az ördögök fejedelme. Amiért nekem és katonáimnak utat adtál, ha valahol bajba leszel, csak gondolj rám. Ott leszek és segítek. Bruncik ismét összeszedte az embereit, haladtak előre az úton. Alig három-négy kilométert mennek, a ló megint mondja: - Állítsd félre a katonáidat, mert jönnek a méhek. Azok is csatározni voltak, mert a lódarazsak megtámadták őket, azokat verték meg. Félreállította Bruncik az embereit. Megparancsolta, hogy senki még a fülét se moccantsa. Megérkeztek a méhek. El voltak szegények fáradva, rászállottak a katonák fülére, orrára. De azok közül egy sem mozdult, pedig viszketett a fülük s az orruk. Mikor a méhek kipihenték magukat, fölkerekedtek, hogy tovább szálljanak. Akkor a méhek királya odament Bruncikhoz, és azt mondta: - Kedves Bruncik barátom, sose lehet tudni, mikor lesz édességre szükséged; akkor csak gondolj rám, viszek én neked annyit, hogy még a katonáidnak is mind elcsapja a hasát. Bruncik ismét összeszedte az embereit. Mentek előre. A kis ló mondja megint Brunciknak: - Még egy jó óra, s beérünk az aranyvárba. De jól jegyezd meg, amit mondok! Mikor bementünk, a vár urához mégy, és megmondod neki, hadakozni voltál, csak egy pihenőt kérsz őnála. Nehogy az apád vagy a szerecsen király nevét emlegesd, mert akkor kiűz a várból. Mondd azt, hogy te a Zöld király fia vagy. Mikor ezt a beszédet elvégezték, már ott is voltak a vár kapuja előtt. Bruncik beugratott. Az udvarban rögtön találkozott a vár gazdájával. Köszön illendően. Elmondta, hogy hadakozni volt, szeretne itt egypár nap megpihenni. - Nem bánom! - mondta a vár ura. - Tudom, éhesek lehettek. Enni-inni való az van elég, kapnak a katonáid is. Úgy is történt. A virágos kertben terítettek. A katonák asztalhoz ültek. A hosszú éhség után nagyon jó étvággyal ettek. Egyszer csak előjött az az aranyhajú lány is. Rápillantott Bruncikra... És halljunk oda, mi történt? A lány azon nyomban megszerette Bruncik királyfit. Elmentek együtt sétálni. Bruncik is hamarosan észrevette a lány nézéséről, hogy az őt szereti; úgy égett a lány szeme, mint két gyémántkő, vagy mint a macska szeme a sötétben. Mondta is Bruncik: - Tudod mit, lelkem, szerelmem? Megkérem a kezed az apádtól. - Nem bánom - mondja a lány. - Szívesen megyek veled, mert szeretlek. El is ment Bruncik megkérni a lány kezét. Azt mondta a vár ura: - Nem bánom, fiam, odaadom, csak egy-két kívánságomat teljesítsd. - Mi volna az a kívánság? - Látod, fiam, azt a szép mezőt itt a vár előtt? Azt szántsd föl, ültesd be szőlővel, hogy reggel már szüreteljünk is. Aztán van nekem itt egy szobám, abban a szobában van egy hordó, egy olyan kétakós. Az reggelre teli legyen mézzel. Ha ezt nem teljesíted, a lányomat nem adom, tégedet pedig a váramból kiűzlek. Bruncik királyfi kiment, mondja a lovának: - Hallgasd csak meg, mi a kívánsága - s elmondta. Kérdezi a kis ló: - Kivel találkoztunk először az úton? - A vaddisznók királyával - mondja Bruncik. A vadkan abban a percben csak ott terem Bruncik mellett. Kérdi nagy röfögve: - Mi a baj, kedves Bruncik barátom? Feleli Bruncik: - Bizony van! Nézz arra a mezőre. Azt fel kéne szántani. Nagyot röfög a vaddisznókirály, jön nyomban egy csorda vaddisznó. Elkezdenek turkálni! Egy-két perc, fel van szántva a hely! Néz ismét a lóra Bruncik: - Na, de most honnan veszünk szőlőt? Kérdi tőle a kis ló: - Kivel találkoztunk másodszor? - Az ördögökkel - mondja Bruncik. Alighogy kimondja, ott van mellette az ördögök fejedelme. - Mi bajod van! - kérdi. - Erősen nagy bajom van! - mondja Bruncik. - Látod azt a felszántott helyet? Azt be kell ültetni szőlővel, de úgy, hogy reggel már ott szüreteljünk. Prüsszent egyet Plutó. Jönnek nyomban az ördögök, kiadja nekik a parancsot: - Azonnal menjetek hetedhét országra. Ott most van megérve a szőlő. Mindegyik hozzon egy tő szőlőt! Ültessétek ide el. A tövét locsoljátok meg, nehogy meghervadjon! Alig ütötte el a toronyóra a tizenkettőt, a szőlő kész! Néz megint Bruncik a kis lóra: - Az ám, de honnan vegyünk mézet? - Kivel találkoztunk még? - kérdezte a kis ló. - A méhekkel! - mondja Bruncik. Alighogy kimondja, ott a méhek királya. - Mi bajod van, kedves barátom? - Nagyon sok mézre volna szükségem. Zümmög egyet a méhek királya. Annyi méh jött, minden fűszálon kettő-három állott. Kiadja nekik a parancsot: - A szobában egy hordó, azt töltsétek meg mézzel, de úgy, hogy a dugó helyén csucsorogjék ki belőle. Mire a hajnal hasadt, a kád is teli volt. Felébred a vár ura, kinéz az ablakon, meglátja a szőlőt. Azt hitte, hogy csak a szeme káprázik. Kiment, egy gerezdet leszakított, de az olyan édes volt, még csettintett is a nyelvével. Bemegy a szobába, nézi a hordót. Látja, hogy úgy tele van, még az oldalán is folyik le a méz. Bemegy a saját szobájába, hívatja a lányát is, Bruncikot is. Akkor azt mondja: - No, kedves barátom, a kívánságomat teljesítetted. Én is állom a szavam. A lányom neked adom, ha ő is szeret téged. Hát mi történik egyszeriben? Az aranyhajú lány Bruncik nyakába ugrik, összevissza csókolja. Bruncik aztán kiszól az ablakon: - A lovakat fogják be! A hintó álljon elő! A leány elbúcsúzott a szüleitől. Beültek Bruncikkal az aranyhintóba, megindultak Szerecsenország felé. Amint mennek az úton, a lány megkérdezi: - Itt a katonáid az úton tegnap azt beszélték, hogy a szerecsen király küldött téged értem. - Hadd beszéljék! - mondja Bruncik. - Mondd meg, magadnak viszel? Igazán? - Miért gondolod, hogy másnak vinnélek? - Nehogy másnak vigyél! Mert inkább meghalok, ha nem a te feleséged lehetek. Telt az idő, haladtak előre. Egyszer végül aztán megérkeznek szerecsen földre, be a királyi palotába. Mikor a szerecsen király meglátta a lányt, odaszaladt a hintóhoz, meg akarta rögtön ölelni, csókolni. De a lány hátralépett, nem engedte. Azonközben, ahogy az aranytollú madár meghallotta a lány hangját, nyomban elkezdett gyönyörűen énekelni. Azt mondja a szerecsen király a lánynak: - De hiszen én azért hozattalak, hogy az enyém légy! Akkor még nem mondtam ki, de most már kimondom! A lány azt mondja erre a szerecsen királynak: - Azt akarod, hogy a tied legyek? Akkor teljesítsd egy kívánságomat. - Mi az? - kérdi a szerecsen király. - Van az én apámnak egy vad ménese: száz darab fejős kanca. Azt a száz darab fejős kancát hozd el ide nekem. - Én azt nem tudom megtenni - mondja a szerecsen király. - Tudom, tudom, hogy gyáva vagy; de majd elhozza nekem az, aki engemet elhozott. Rögtön odafordult Bruncik felé a szerecsen király, és azt mondja: - Elmész a vad lovak után, és ide hozod! Bruncik elmegy a kis lovához, és elpanaszolja a baját. - Mondd meg a királynak - feleli a kis ló -, töltessen meg hat zsákot hamuval. Kérjél tőle ásót és lapátot; azokat kösd fel a hátamra, és ülj csak a nyeregbe. Mikor ezek készen voltak, Bruncik felült. Elrepültek rögtön nagy messze. Egyszer egy nagy legelőn leszállnak. Egy nagy terebélyes fa alá mennek; azt mondja ott a kis ló: - A fától úgy öt lépésre, ide áss két gödröt egymás mellé. Olyan mély legyen, hogy nekem a fülem se látszódjon ki belőle. Egyikbe tegyük a hamuzsákokat. A másikban leszek én. Te pedig látod azt az ágat? Az ág alá állítsd föl a kardodat a hegyével fölfelé, te meg ülj fel az ágra. Én majd harcolni fogok. Talán nyerítek is. De ha harmadszor is nyerítek, az azt jelenti: elvesztünk, végünk, nem bírom tovább. Mikor tehát hármat nyerítek, ereszkedj a kardba, de úgy, hogy a szívedet találja; úgy, hogy azonnal halj meg te is. Mikor mindennel készen voltak, a táltos nyerített egyet. Bruncik olyasfélét hallott, mint mikor nagy égi háború van olyan zúgás keletkezett. Azt hitte, hogy a vihar kitépi a fát is, amire ő felmászott. De mit látott? Száz vadkanca előtt egy mén vágtat. Olyan robajjal mennek, mintha a földet össze akarnák gyúrni! Mikor kétszer-háromszor körülszaladták a legelőt, a táltos még egyszer nyerített. Akkor észrevette a vadmén, beugrott a gödörbe a táltoshoz. A kis táltos kiugrik, belé a másik gödörbe! A vad utána! Elkezdi rágni, harapni. Tépte, harapta a - hamuzsákot Mikor Bruncik látta, hogy már csak egy zsák van, megfogta az ágat, hogy ereszkedjék bele a kardjába. Éppen mikor le akar ereszkedni, a táltos megszólal: - Gyere le, kis gazdám, nincs baj; megmenekültünk. Leszállott Bruncik a fáról, mondja neki a táltos: - Lásd, a többi zsákot mind széjjeltépte. Ez az egy épen maradt. De a harctól annyira megszelídült, hogy most a sörényemből húzhatsz már egy szálat. Húzz egyet, s dobd rá a vadménre. Attól majd jön ő is utánam, s őutána az összes többi vadló. Úgy is történt minden. Elvágtattak vissza Szerecsenországba. Mikor megérkeztek, kijött a szerecsen király. Kijött az aranyhajú lány is. Dicsekszik a lánynak a szerecsen: - Lásd, édesem, itt vannak a te vadlovaid! Most már leszel a feleségem? Feleli a lány: - Leszek, ha azokat a vadkancákat megfejed, tejüket mind egy kádba öntöd, s abban a kád tejben megfürdöl. Feleli a szerecsen: - Én azt nem tudom megtenni, hogy azokat a vadakat megfejjem, jajj! Mondja a lány: - Nem is vagy te arra való - tudtam. De megfeji majd, aki idehozta őket. Előhívja Bruncikot. Jön, mellette a kis táltos. Füttyent Bruncik, s odamennek mind a ketten a kádhoz. Hát mi történik? A vadkancák mint a szelíd juhok, állnak a kád mellé. Lábaikat széjjel teszik, s tűrik szelíden a fejést. De mikor mind meg volt fejve, a tej úgy forrt a kádban, mint a forró folyó vas! Azt mondja akkor az aranyhajú lány: - No, te szerecsen, te híres hencegő, fürödj meg benne! Azé leszek, aki ebben tisztára fürdik! Kiáltja a szerecsen király: - Bruncik, eredj, fürödj meg helyettem! Vagy halál fia vagy! Bruncik - mit tehetett? - odalép a kádhoz. No de most? Az történt hogy a táltos olyan leheletet fújt a tejbe, hogy az egyszeriben olyan langyos lett, mint a nyári patak vize. Bruncik hamar levetkőzik, beleugrik. Jól megmosakodott, még ivott is egyet belőle. Akkor kijött. Vetkezik erre nagy büszkén a szerecsen is. Mégis övé lesz a lány! Ledobja a ruháját, már ugrana ő is a kádba. Igen, de akkor ám a táltos olyat lehelt belé, hogy a tej elkezdett ismét forrni. A szerecsen királynak elég volt csak a lábujját belemártani, szökött le a kád széléről, s mivel meztelen volt, szégyenletében - futásra! Be a palotába, a belső szobájába, az ágyba, a dunyha alá! Ekkor az aranyhajú lány nyakába ugrik Brunciknak. - Te küzdöttél értem! Én a tied, te az enyém! Papot hívattak, megesküdtek, lagzit ültek. Aztán hazautaztak nagy boldogan a fiú apjához. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Oldal: (Kat ide)Wenep *Idötlen*zoli
Wenep ♣Minden ami van♣zoli - © 2008 - 2024 - wenepzoli.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat